Egy kávé az inotai hőerőmű Béke Művelődési Házában maga az időutazás. Mintha csak az ötvenes évek egyik galériájában ücsörögnénk. Szoció hangulat munkás-paraszt képzőművészettel.
A nyolcas úton autózva, Székesfehérvár és Veszprém között félúton, az inotai hőerőmű épületegyüttese mindig lenyűgöz. A monumentális épületek, tornyok mintha csak díszletként maradtak volna itt egy előző korból. És tulajdonképpen ez is az igazság: a szénalapú erőmű, amelyet 1951-ben kezdtek építeni, és 1955-ben fejeztek be 6x20 MW teljesítménnyel, több mint öt éve nem üzemel.
A szocialista pártvezetők még az első ötéves tervben határozták meg, hogy az alacsony kalóriatartalmú várpalotai szenet új erőmű építésével villanyáram-termelésre kell felhasználni, az áram hasznosítására pedig alumíniumkohót kell létesíteni. Az új üzemek helyét Inota község határában jelölték ki – így a köves kukoricaföld hirtelen gyárterületté avanzsált!
Még az üzemek felavatása előtt, 1951. szeptemberében rendelet született arról is, hogy Várpalota, Inota, Pét egy város. „Új szocialista városaink sora bővült Várpalotával, iparunk leendő fontos gócpontjával. A várpalotai bánya és a két nagy ipartelep együttműködését nagymértékben elősegíti a három község egyesítése egy várossá” – adták hírül a korabeli újságok.
Ma már az erőmű nem működik, a technológia elavult, a termelés nem gazdaságos. Az ipari tájban a szépséget meglátók számára igazi kincsesbánya lenne ez a gyárterület, ám sajnos belépni, fotózni csak az ajkai központú Bakonyi Erőmű Rt. engedélyével szabad. A múlt rendszer gigantikus beruházásáról némi benyomást szerezhetünk azonban az erőmű egykori kultúrházában is. A Béke névre hallgató, valaha szintén szebb napokat látott művelődési házat rögtön a nyolcas útról jobbra lekanyarodva, alig száz méterrel beljebb találjuk.
A párt az erőmű és az alumínium kohó a fénykorban több mint 2000 dolgozójának nem csak lakhatásáról gondoskodott – a Készenléti lakótelep a hatvanas években épült –, a kulturális igényeikre ugyancsak nagy hangsúlyt fektetett. A Béke igazi komplexum: volt itt színház, mozi, étterem, presszó és nem hiányzott a könyvtár sem – mindez Inotán, amely Várpalotához csatolása előtt csöpp falu volt csupán!
A művelődési ház falait illetve termeit a kor legkiválóbb művészeinek alkotásai díszítik. A nyolcas útról nézve a homlokzaton Pátzay Pál-Somogyi József: A szén felhasználása című, téglába vésett alkotását láthatjuk.
A színház állítólag a maga korában Közép-Európa legkiválóbb akusztikájú színháza volt – ma a Veszprémi színház használja, leginkább raktárként.
Az épület legbecsesebb kincse az egykori étterem egyik falát betöltő Kovács Margit dombormű. A Körtánc című alkotáson szinte minden van: juhász legelésző nyájjal, táncoló ifjak, szerelmespár, anya gyerekkel, levél, makk, fa. Az étterem oszlopainak tetejét hasonló hangulatú, terrakotta díszekkel rakták ki, Cser Jolán alkotásai. Valaha bálokat, mulatságokat rendeztek ki, nyári estéken élő zene szólt. Fotósunk a hatvanas évek végén zenészként szintén feledhetetlen nyarat töltött Inotán. Ma az éttermet szintén raktárként használják.
A vezérigazgatói tárgyalószobában Bernáth Aurél: Művelődés a szabadban című ugyancsak egész falat betöltő festményébe botlunk, és elképedve állunk a mezőben széken üldögélő, olvasó, festő munkás-parasztok előtt.
A könyvtár választéka gazdag, a könyvbeszerző szerethette a fotózást, különösen közel állhatott hozzá Korniss Péter – tőle több albumot is találunk.
A művelődési ház egykori funkciói közül ma már tulajdonképpen csak a presszó üzemel. Nem adnak jó kávét, de aki kedveli a szoció hangulatot, térjen be! Azért a három Rozsda Endre mozaikért, amelyek a presszó falait díszítik, megéri!
Szöveg: Szekér Szimonetta
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.